• 10:15, 2013. december 16., hétfő
2.rész: A nagy szökési terv
Halálra untam magam a szobámban, amikor hangos üvöltésre és sírásra lettem figyelmes. A mostohaapám ordítozott Haruval. Eleinte nem akartam beleszólni, elvégre nem is érdekelt, meg az ő magánéletük nem az én dolgom, de amikor tányércsapkodást, ajtóvagdosást és tompa puffanásokat hallottam, kipattantam az ágyból. Felhúztam a lábamra a mamuszom, majd az ajtóhoz totyogtam. Résnyire kinyitottam, majd hallgattam, hogy miről vitatkoznak. Sosem kedveltem Harut, de ez már től sok volt. Felháborodva rohantam le a lépcsőn és álltam a síró lány elé.- Végre te is előtoltad a képedet. - förmedt rám a férfi. - Most jött a levél, hogy egy hónapja nem jársz iskolába.
- Igen. De ezért miért Harut verte meg? - vontam fel a szemöldököm.
- Mert nem szólt rád. - morogta.
- Rám nem is lehet. Ez nem az ő hibája. De tudja, én sosem lennék képes így bánni a saját gyerekemmel.
Megragadtam a mostohatestvérem karját, majd felvittem a fürdőszobába, hogy kezeljük a felszakadt szemöldökét és a vérző orrát.
- Miért segítettél? - csodálkozott. - Nem úgy volt, hogy utálsz?
- Vannak olyan helyzetek, amik megkívánják. Ez is ilyen. Nem szeretem, ha valaki miattam szenved, kivéve ha az valamelyik hülye osztálytársam.
- Köszönöm. - pillantott rám száz wattos mosollyal. - Amég apám le nem csillapodik, addig itt maradhatok?
- Ja. - motyogtam, majd intettem, hogy jöjjön a szobába.
Leültettem az ágyra és kulcsra zártam az ajtót.
- Még soha nem beszélgettünk. - fordult felém Haru.
- Ez így igaz. Túl boldognak és gondtalannak tűnsz és ez zavar. Féltékeny vagyok az ilyen emberekre. - sóhajtottam.
- De látod, nekem is megvannak a magam gondjai. - mondta szomorúan. - De én meghallgatlak, add ki meséldd el, téged mi bánt.
- Nem olyan egyszerű az. - pillantottam rá lemondóan. - Vissza akarok Kyotoba menni, ahol a barátaim élnek. De olyan hirtelen költöztünk messzire.
Innentől kezdve csak dőltek belőlem a szavak és meséltem, hogy honnan jöttem és mit akarok. Végül arra jutottunk, hogy összegyűjtünk elegendő pénzt és egy kis időre elutazunk, pontosabban megszökünk.
Végül úgy alakult, hogy a pénzgyűjtés idejére minimális szociális életet kezdtem élni. Elsőnek Lussuria vette észre, hogy le vagyok törve, így eleinte vígasztalni próbált, utána pedig ódákat és páthoszokat hallgattam Squaloról és Xanxusról.
Másodiknak Yamamoto jött pda hozzám, hogy a napszemüveges elpletykálta neki, hogy kicsit konyítok a baseballhoz, így együtt edzettünk néhány meccsre. Ez idő alatt minden nap lázasan tanultam Gokuderával a matekot, hogy havonta kaphassak öszöndíjat, a szabadnapjaimon pedig vállaltam egy kis munkát a Fegyelmi Bizottságnál, némi kevés juttatásért.
Három hónap telt el, mire sikerült annyira megszedni magunkat, hogy megvalósítsuk a tervünket. Megvettük a két retúrjegyet, kellékeket és még elég pénzünk is maradt arra, hogy legyen egy egész hétre bőségesen ennyivalónk. Igatottan feküdtünk le mindketten a magunk szobájába, de a nagy örömöt reggel annál nagyobb csalódás váltotta fel. A jegyeink összetépve hevertek az ágy mellett, még a pénzünk sehol sem volt. Lerohantunk a konyhába.
- Mégis mit képzeltek magatokról? - kiabált Haru apja.
- Haza akarok menni. - álltam elő csípőre tett kézzel. - Adja vissza a pénzünket, mert mindketten megdolgoztunk érte.
- Már kora reggel bedobtam a bankszámlámra. - húzta gúnyos mosolyra a száját a férfi.
- Rohadék. - morogtam, majd felrohantam az emeletre.
Magamra kaptam a ruháimat, majd rohantam az iskolához, fel a tetőre, hogy nyugodtan levegőzzek is. Kicsaptam az ajtót, majd levetettem magam a földre.
- Mi a fenét csinálsz itt? - hallottam meg egy ismerős hangot.
Résnyire kinyitottam a szemeimet és megpillantottam a fölöttem ácsorgó Hibari Kyoyát a tonfáival.
- Nem zavarhatod meg hétvégén az iskola rendjét, vagy különben halálra marlak.
- Igazából jó, hogy itt vagy. - sóhajtottam. - Beszélni akartam veled.
- Ki vele, de ha nem érdekes, akkor szétverlek. - pillantottam rám elégedetten.
Ő maga egyedül a Fegyelmi Bizottság elnökeként veszélyesebb volt, mint a Namimoriban történt bűntények összesítve. Nem is igazán láttam még senki mellett mosolyogni, vagy azt, hogy bárkivel normálisan beszélt volna. Emiatt is intéztem én a Bizottság apróbb, jelentéktelen ügyeit, mivel az alelnök, Kusakabe figyelmeztetett, hogy vele ne kerüljek szembe.
- Van egy férfi a városban, aki rengeteget iszik, veri a lányát. Most meg elvette a pénzünket. - meséltem.
- Ez nem tartozik ránk. - forgatta meg a szemét. - Ez a ti magánügyetek, intézzetek el magatok között.
- Ennyit a híres Fegyelmi Bizottságról. - sóhajtottam fel.
- Most halálra marlak. - rántott fel a földről, majd felémcsapott az egyik tonfával.
Az eséstől csak annyi mentett meg, hogy ráestem valakire. Ismerős illata volt és látatlanban is nyugodtságot, szeretetet árasztott magából.
- Hibari, ha nem gond, most őt elvinném. - mondta, majd zavartan nevetett.
- Yamamoto? - fordultam meg meglepetten.
Csak rámmosolygott, majd lerángatott a tetőről.
- Két srác keres téged. Az egyik a gyoza árús előtt vár, szőke a haja van. Ő mondta, hogy a másik srác a buszpályaudvarra fog beérkezni nemsokára.
- Köszönöm Yamamoto! - kiabáltam és már rohantam is.
Mire a térre értem, már levegőm alig volt és az oldalam is kegyetlenül szúrt a rohanástól. Amikor meghallottam, hogy keresnek engem, semmi nem érdekelt.
Kifújtam magam, majd odasétáltam a gyoza árúshoz és megpillantottam a szőke srácot. Semmit nem változott. Még mindig a megszokott zöld cuccát viselte, nyalóka lógott a szájából és a váltzatosság kedvéért még mindig életuntan nézett ki a fejéből.
- Spanner! - kiabáltam messziről.
- Rie! Végre ideértél. - mosolyodott el.
- Hogy kerülsz ide? - csodálkoztam.
- Most tudtuk meg az iskolában, hogy hova tűntél. - pillantott rám szomorúan.
- Ne haragudj. - sóhajtottam.
- Na de most rohanj, várnak az állomáson. - mosolygott rám.
Megöleltem, majd futottam tovább, hátha kiköpöm még a tüdőmet a mai nap folyamán. Kifúlladtan és az örömtől könnyezve érkeztem meg a pályaudvarra és a könnyeim közül próbáltam megpillantani a tömegből kitűnő vörös hajat. Majd amikor megláttam sírva szaladtam felé és a nyakába borultam.
- Végre megvagy. - sóhajtott megkönnyebbülten. - Tudod mennyi álmatlan éjszakát okoztál nekünk?
- Ne haragudj rám. - hajtottam le a fejem. - Csak hirtelen közölte anyám, hogy költözünk és reggel egy autóban ébredtem, 100 kilométerre otthontól.
- De mostmár végre itt vagy. - szorított magához. - Haza foglak vinni, vagy ne legyen a nevem Irie Shoichi.
